Neumann János Egyetem GAMF Műszaki és Informatikai Kar

Gyengénlátó Változat

50 éve a GAMF-on

Beszélgetés Dr. Kodácsy János professzor emeritusszal

 

Kedves Tanár Úr!
Idén van 50 esztendeje, hogy a GAMF közösségéhez csatlakoztál. Hosszú időn keresztül voltál tanszékvezető, betöltötted a kar dékánjának pozícióját is, jelenleg professzor emeritusként dolgozol. Milyen státuszba és hogyan kerültél a GAMF-ra?

Köszönöm, hogy nem feledkeztetek meg rólam. Valóban, most 50 éve, hogy a GAMF szolgálatába álltam. A ranglétra minden fokán töltöttem hosszabb-rövidebb időt, mígnem a Gondviselés jóvoltából a professzor emeritus státuszig is eljutottam. Csak remélni tudom, hogy nem teljesen érdemtelenül. Aktív pályafutásom során a mélység nem rettentett, viszont ma már a Vörös-kő kilátóra sem merek felmenni. Fizikai tériszonyommal együtt sajnos, a szellemi is kialakult. A ’60-as és ’70-es években csak úgy ment el a levél, ha bélyeget nyomtak rá, ma kattintással elintézhető; ha valamit meg akartál tudni, jóba kellett lenni legalább a helyi vezetővel, ma elég, ha „belelapozol” a facebookba, vagy a Magyar Tudományos Művek Tárába. Minden tárva-nyitva, minek következtében a szakmai hajlék is huzatosabb lett: ma még valaki melletted üldögél, holnap már nem találod, vagy éppen veled szembe jön, mert a szél szemből fúj.

Az idő nagy úr, felettem sem telt el nyomtalanul. Hogy az idekerülésemről a feltett kérdésedre pontos választ adjak, elő kellett vennem az egykori Munkakönyvemet, amit „10 Ft kiállítási díj leróva” bejegyzés megléte után Miskolc Megyei Jogú Város Tanácsa Végrehajtó Bizottsága X. Munkaügyi osztálya állított ki, 1970. április 25-én. Egy ilyen keményfedelű könyvecskét az abszolutórium megszerzését követően minden végzett egyetemi hallgató megkapott. Munkába 1970. július 9-én álltam gyakornokként, majd kb. 3 hónap múlva tanársegédesítettek, 1300Ft/hó-ról 1550 Ft/hó-ra emelve a fizetésemet. Legényemberként, kollégiumlakóként, a háromhatvanas kenyérár idején ebből is kijöttem, akarom mondani, kijöttünk, mert abban az évben öten érkeztünk a frissen végzettek közül a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemről, NME-ről. A nyugdíjig csak Csehi Sándorral tartottunk ki, de pár éve már ő is az örök vadászmezőkön tekeri kerékpárját. Az akkori főigazgató-helyettes keresett meg bennünket azzal, hogy Kecskeméten építik a „magyar Szilícium-völgyet”, kellenek a frissen végzett, innovatív (már akkor is használták ezt a szót, igaz, legtöbbször a magyar, „újító” formáját) gondolkodású szakemberek. A leendő „völgy” felett a Kohó- és Gépipari Minisztérium atyáskodott például azzal, hogy a szerszámgépműhelyben gondoskodott az akkoriban modernnek számító szerszámgépekről és mérőeszközökről (köszönet érte), és mellénk telepítette a Mechanikai Mérőműszerek Gyárát, az MMG-t. Valószínű, hogy nekünk közösen kellett volna kitermelni a kecskeméti homokból a szilíciumot, de akkor a Homokbányán még a szovjet 110. Gépesített Lövészezred állomásozott. Így, miután a Homokbánya jóval később került a tulajdonunkba, és az MMG is feloszlott, a magyar Szilícium-völgy álma szertefoszlott. Maradtunk mi, a csodával határos módon. Hol lent, hol fent, de aki keresett, megtalált bennünket.

Be kell vallanom, hogy Kecskemét létezéséről 1970-ig csak innen-onnan, például Petőfi: Hirös város az Aafődön Kecskemét verséből értesültem, amit gyermekkoromban szavaltattak velem.  Volt alkalom, hogy társaságban idézni próbáltam az ö-zős verssorokból, de a bennszülöttek kinevettek azzal, hogy igazán őzni csak a város szülötte tud. Lehet, hogy Petőfi se tudott?

A GAMF az idén 56 éves, alig több, mint amennyit nálunk töltöttél (eddig), egyszóval majdnem végigkövetted az eddigi történelmünket. Pár mondatban össze tudnád-e foglalni, milyen pályát futott be ez alatt az 50 esztendő alatt a GAMF?

Homokon pályát befutni nem könnyű, ha nincs hozzá lóvontatta homokfutód. Nekem volt, mert a Nyírség homokbuckás részén nevelkedtem és a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában érettségiztem. A rám mért távot a homokhátságon is teljesítettem, sőt, még most is teljesítgetem, míg a lovak ki nem fulladnak. Offroad buggy terepjáróra már biztosan nem váltok!

Az előbb utaltam rá, hogy minden lépcsőfokot bejártam. A tanársegédi időm alatt (1970-73-ig), amikor még csak a Gyártástechnológia és az Automatika szak létezett, több, a gyártástechnológia témakörébe tartozó tantárgyat oktattam. Rám bízták például azt is, hogy bonyolítsam le a különbözeti vizsgát a Szerelés című tantárgyból, amit azok tettek le, akik még 1964 és 1968 között, a Felsőfokú Gépipari Technikumban végeztek, hogy üzemmérnöki oklevelet kaphassanak. 

Talán szerény nyelvtudásom miatt 1971-ben én lettem a kapcsolattartó a Gdanski Műszaki Egyetemmel, ahonnan két hétre, 23 eFt-al a zsebemben (etetés, itatás, országjárás – utólagos elszámolásra!), a főiskola tulajdonában lévő Ikarus 30-as busszal és sofőrjével fogadtam a hallgatókat. Jutalmul a következő évben én kísérhettem az ittenieket Lengyelországba, ahol – a krakkói pályaudvaron – majdnem meglincseltek, amikor a csomagmegőrzőben németül próbáltam megértetni magam. Az orosszal szerencsémre nem próbálkoztam. Közben szabadidőmben megszerveztem a GAMF Irodalmi Színpadát, fociztam a tanári csapatban, és alapfokon megtanultam teniszezni, amit egyesek „pályánfutásom” végéig nem ismertek el.

1972-ben többedmagammal elkezdtem tanulmányaimat az NME Szerszámszerkesztő és -gyártó szakmérnöki szakán, amit 1974-ben fejeztem be.

1973-ban, nősülésem után – lakásgondok miatt – áthelyezéssel a Vízgépészeti Vállalathoz kerültem. Másfél évig óraadóként jártam vissza, majd az 1975-ös tanév második félévében, szakmérnöki diplomával a zsebemben újra itt találtam magam, adjunktusként.

1977-ben hozzákezdtem egyetemi doktori értekezésem megírásához, de a gépírónő asztaláról a kézzel írt példány nagy része az egyik reggelre eltűnt. Rendőrségi ügy nem lett belőle, mert rontotta volna a GAMF reputációját. Tudomásul kellett vennem, hogy nem tartoztam az akkori VIP körbe! A történtek megviseltek ugyan, de három év múlva újra nekiálltam, és egy egészen más témából 1982-ben az NME-n megkaptam az egyetemi doktori címet, vele a GAMF-on a docensi beosztást.

Időközben módom nyílt külföldi intézmények meglátogatására, főleg az akkori NDK egyetemeire utazhattam, de véletlenül a leningrádi csoportba is bekerültem. Legkedvesebben Magdeburgban fogadtak, viszont a legnagyobb hatással a megújulásra váró Leningrád volt rám. (A fogadó professzor urak pár kupica vodka után városukat 1987-ben már csak Szentpétervárként emlegették.) Láttam a gyönyörű Téli Palotát, az Ermitázst, a Péter-Pál erődöt és székesegyházat, és a fehér éjszakák idején hajnalban a Néván felemelkedő és csukódó felvonóhidakat. Nappal viszont elénk tárult a valóság: a Gyártástechnológiai Intézet mérőlaborja digitális műszer és asztali számítógép nélkül, a hagymakupolás kápolna autószerelő műhelyként, ahol ma Putyin talán éppen keresztet vet, miközben a művelt nyugaton, az anglikán kápolnában vagy székesegyházban kadétképző vagy kulturcentrum és kávéház működik. Ki érti ezt?

A legmélyebb szakmai kapcsolatom a ’70-es, ’80-as években a Krakkói Műszaki Egyetemhez kötődik. Segítségükkel, közös munkánk révén alakult ki a ma is élő, a mágnesezéssel támogatott megmunkálás (MAM) kutatási programunk. A témában fiatal kollégánk két-három hónap múlva a BME-n megvédheti PhD értekezését.    

1983-84. tanévet a Budapesti Műszaki Egyetem Gépgyártástechnológia Tanszékén töltöttem vendégoktatóként. Itt sikerült összehozni azt az optikai szálas hőmérőt, amit a későbbiekben a forgácsolási hőmérséklettel kapcsolatos kutatásaimhoz használtam, és része volt az 1997-ben megvédett doktori (PhD) értekezésemnek is. 

A rendszerváltás környéke az én életemben is fordulatot hozott. 1989-ben rám bízták a Gépgyártástechnológia Tanszék vezetését, aminek 2011-ig voltam a vezetője. A megbízást komolyan vettem, és minden erőmmel a tanszék oktatási és tudományos reputációjának növelésén dolgoztam. A Technológiai Transzfer Iroda vezetői magbízását is felhasználva, szakmai kapcsolatokat építettem ki a hazai és külföldi partnerintézményekkel, melyek közül a ma is élő német (Albstadt-Sigmaringeni Főiskola) és a svájci (Brugg-Windischi Főiskola, ma FHNWS) együttműködést emelem ki. Folyamatos kapcsolatot tartottunk a Kolozsvári Műszaki Egyetemmel is, ahonnan 2005-ben prof. hc. címet kaptam. Az együttműködések legfőbb eredménye a kölcsönös hallgató/oktató csere, de Svájcba – a kapcsolat révén – értékesíthettünk egy MAM berendezést és egy know-how-t, és velük közösen vehettünk részt az 1993-as zürichi Züspa kiállításán, amellett, hogy ez évben mutattuk be a mágneses abrazív koptató-csiszoló berendezés prototípusát a Hannoveri Vásáron. Innen az az élményem, mikor egy japán professzor videokamerás asszisztensével átrohant a standokon. Felvételkészítésre a mi berendezésünk előtt is megállt, viszont bemutatkozni, névjegyet cserélni csak erélyes felszólításra volt hajlandó. Névjegyét a mai napig őrzöm.

 

A rendszerváltás utáni kezdeti időszakot környezetemben – talán az egész Főiskolán – a bizakodás és ennek megfelelő szellemi aktivitás jellemezte. Hallgatóinkat fogadták a már említett külföldi intézmények, sőt, termelő üzemek is. Az a svájci cég (AGFK Unikeller, igazgató Ghéczy Iván, a Lakiteleki Népfőiskola egykori kurátora), amelyiknek know-how-t is értékesítettünk, öt hallgatót fogadott féléves termelési gyakorlatra, de voltak köztük, akik egy évre maradtak, és személygépkocsival tértek haza.  Több alkalommal látogathattunk csoportosan Svájcba és Németországba, hogy megismerjük az ottani oktatási rendszert és a technológiai transzfer lehetőségét. Ebben elsőszámú támogatónk a nemrég elhunyt Pálffy Sándor, a Fachhochschule Nordwestschweiz (FHNWS) tanára, a mi címzetes professzorunk volt. 1995-ben közbenjárására lehettem rövid időre a badeni CIM Centrum tudományos munkatársa.  

A GAMF közben integrálódott a Kecskeméti Főiskolába. A három kar közti viszony nem volt mindig felhőtlen, főleg anyagi okok miatt. Két ciklus után került sor arra, hogy 2007-ben mi, a legnagyobb és legtehetősebb kar adjuk a rektort. Nem kerülhettem el, hogy vállaljam a rektorrá előlépett dékánunk helyett a megüresedett pozíciót.  Másfél év elteltével, amikor szembesültem néhány olyan, nem várt feladattal, ami akkor megoldhatatlannak tűnt, visszavonultam a tanszékre.

Miután a Mercedes-Benz 2008-ban bejelentette kecskeméti gyárának felépítését, megkezdődött a környékbeli szakember-állomány mennyiségének és minőségének felmérése. Segítségül a GAMF kapcsolatrendszerét és infrastruktúráját vették igénybe, a szervezéssel engem bíztak meg. Körülbelül egy hónap alatt 100 volt és végzés előtt álló hallgatónkat interjúvolták meg. Elárulták, hogy nem szeretnének úgy járni, mint Dél-Afrikában, ahová a későn kiderült minőségi szakember hiány miatt hosszabb ideig Európából kellett szállítani a megfelelő személyzetet. Megjegyzem, hogy a szakmai, pszichológiai és nyelvi felmérés után, aminek egy része a stuttgarti központból, online zajlott, kb. a teszteltek 20 %-ának tettek ajánlatot. Prioritást a német nyelvtudás élvezett. Ezt kihasználva, sikerült kijárni, hogy a kezdeti időszakban a nyelvi képzést a mi nyelvtanárainkra bízzák.

Az ún. duális képzés bevezetésében már nem vettem részt, az a stratégiai rektor-helyettes feladata lett, aki 2011-ben a tanszékvezetést is átvette tőlem, és javaslatára a mi tanszékünk közreműködésével, a hozzánk csatlakozó új épületben létrejött a járműipari képzés, minek következtében új nevünk Járműtechnológia Tanszék lett. Mára, egyesülve az Anyagtechnológia Tanszékkel, a tanszék az Innovatív Járművek és Anyagok Tanszék nevet vette fel. A megnevezésből hiányzik a „technológia”, de megjelent az „innováció”, amit az ipari együttműködéssel, az országos K+F programokban való részvétellel, a PhD fokozatok megszerzésével, a több magyar és ehhez kapcsolódva két európai szabadalom megszerzésével, az e-learninges magyar és német nyelvű tananyagok kidolgozásával, a hazai és nemzetközi konferenciákon/vásárokon való részvétellel eddig is komolyan gyakoroltuk. Meggyőződésem, hogy bármilyen  műszaki profilú tanszék oktatási és K+F innováció nélkül csak egy alapfokú, szakoktatásra összeállt csoport lehet.


Föl tudnád-e idézni legkedvesebb emlékedet, mely a Karhoz kötődik?

Be kell vallanom, hogy a „hajó” elhagyása – főként anyagi okok miatt – többször felmerült bennem, de valami megmagyarázhatatlan erő midig visszatartott. Ennek megfelelően, kérdésedre a legőszintébb válasz: legkedvesebb emlékem a GAMF-on töltött 50 év. Idős korára az emberben sok esemény összemosódik, és egy végső benyomássá áll össze. Valószínű, hogy nekem és családomnak lakhelyül Kecskemét, munkahelyül a GAMF rendeltetett a sikerekkel és kudarcokkal, az örömökkel és megpróbáltatásokkal együtt. Így volt teljes ez a fél évszázad.

Hogy ne térjek ki a konkrét kérdés elől, a főiskolán a szakmai szabadságot értékeltem a legnagyobbra. Amit mérnöki fejjel jól-rosszul elgondoltam, szinte mindig módomban állt a laborokban kipróbálni, amihez számíthattam kollégák segítségére, nem csak a tanszékiekére. Köszönet érte mindenkinek! Mit kívánhatnék még azon felül, hogy szakmai kérdésekben még nyugdíjas koromban is megkeresnek, és PhD dolgozatát megvédeni készülő kollégánk tudományos konzulense lehetek?

Oktató, kutató munkádból mit tartasz a legjelentősebb eredménynek?

Az oktató és kutató munka az én szememben egységet alkot. A megérlelt kutatási eredményeket meg kell osztani a hallgatókkal, sőt, a kollégákkal is! A mai világban különösen fontos a használható, online oktatásra is alkalmas tanagyag, lehetőleg e-learninges formában. A sors külön kegye, hogy aktív éveim végén részt vehettem magyar és német nyelvű tananyagok e-learninges megírásában, nyugdíjas „magányomban” a Szereléstechnológia tantárgy kidolgozásban és oktatásában.

Kutatásaim eredményei közül a nemzetközi szabadalmaztatással egybekötötteket és a know-how értékesítéssel végződőket emelném ki.  Természetesen a már megvédett és közvetlenül megvédés előtt álló, a kutatási területemhez kapcsolódó PhD értekezéseket sem felejtem ki, melyeknek jó része kapcsolódik a mágnesezéssel támogatott megmunkálásokhoz. Mindig öröm együtt publikálni fiatal tanszéki kollégákkal, akiktől a közös munka során én is sokat tanultam. Ez az ún. „reverse mentoring”, ami legalább olyan fontos, mint maga a mentorálás.


Meg tudnál-e említeni pár kollégát, akik meghatározó tanáregyéniségek voltak meglátásod szerint, tudnál-e róluk rövid jellemzést adni, miért tiszteled őket, vagy tudnál-e velük kapcsolatos történetet elmesélni?

Az intézet utolsó polihisztorát, Kalmár Sándor tanár urat említeném elsőnek, akiben többek közt a kitűnő matematikust, az INTER-KOZMOSZ programban az űrhajózással kapcsolatos orvos-biológiai feladatok kutatóját, a GAMF zenekar elsőhegedűsét, a fafaragót, a sakkmestert, a GAMF-os teniszkultúra megteremtőjét, az Informatikai Intézet névadóját tisztelhetjük. Nem volt könnyű közelébe férkőzni, így büszke vagyok, hogy együtt dolgozhattam vele egy mérnöki/matematikai feladat magoldásában, és külön megtiszteltetés, hogy a kezdetekkor a teniszpályán partnerként olykor maga mellé vett, vagy játszhattam ellene. A vele töltött időből származik a szerváimra és játékomra ragadt „afgán” jelző, utalva a szovjetek akkori afganisztáni, „szerencsétlen” bevonulására.

Szabó András tanár úrral több, tananyag-fejlesztési és kutatási programban dolgoztunk együtt, kiegészítve egymást. Számos közös publikációnk jelent meg, amihez ő az angol, én a német nyelvű információkat gyűjtöttem. Sokat segített irományaim nyelvi lektorálásában, különösen a kezdetekkor. Volt egy többször ismételt, emlékezetes mondata arra, amikor valamilyen tisztségre pályázatot írtak ki: „Csak az ne legyen, aki már a kiírás előtt vállalja”. Ezt főigazgatósága előtt tartotta is, mert – tudtommal – csak hosszas rábeszélés után vállalta el.

A kutatások során több alkalommal kerestem a fizikus, matematikus, informatikus kollégákat - Nagy Pétert, Pintér Istvánt és Bagány Mihályt -, akik soha nem utasítottak el, sőt, a rendszerváltozás elején még egy közös kutatócsoportot is létrehoztunk. Minden okom megvan rá, hogy szakmai tudásuk alapján felnézzek rájuk, és a még aktívaknak drukkoljak, hogy megtalálják számításukat, méltó helyüket.


Öt évtizeddel a hátad mögött hogy látod a GAMF jövőjét, merre kellene meglátásod szerint tartanunk? Mit üzensz a mai kollégáknak?

A mérnöki pályára való felkészítéskor merjük megkövetelni a hallgatóktól az alapvető természettudományos és műszaki ismereteket, és csak ezek birtokában sajátíttassuk el velük a modern tervező és szimulációs rendszereket. Szükséges, hogy képesek legyenek a korszerű eszközökkel kapott eredmények validálására. A mérnöki becslés fogalma sajnos kiveszőben van, pedig például egy ránézésre is kritikus szerkezeten a mérnöki „utókalkuláció” sokat segíthet.

A kollégák ismerjék és értékeljék egymás munkáját, de ki kell közösíteni azokat, akik ügyeskedéssel, hamisítással kívánnak érvényesülni. „Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul!”, mert könnyen lebukhat, különösen manapság. Ne hagyjuk, hogy a kísérletező szellem kivesszen, de ne vegyünk részt kamu projektekben, aminek csak eleje, esetleg közepe van, de a végeredményre senki nem kíváncsi.  

Az igazi tekintély csak példamutatással szerezhető meg, különösen vonatkozik ez a vezető pozíciót betöltő kollégákra. A felsőoktatásban nem lehetsz szakmai csoport vezetője, ha nincs ember- és szakmaszereteted, saját kidolgozású tananyagod, dokumentált publikációs tevékenységed. Hiányukat a beosztottak előbb-utóbb felfedik, sőt, a hallgatók is megsejtik.

Igényeld és fogadd el a kollégák segítségét, becsüld a ranglétra legalján lévők munkáját is! A munka során tévedhetsz, de legyen erőd bevallani, elsősorban magadnak, hogy le tudd vonni a megfelelő következtetést!


Egy nagy életművel a hátad mögött mit üzennél a mai hallgatóknak, vagy hozzánk készülő leendő hallgatóknak?

Ha pár mondatban kellene összefoglalni, akkor az tanácsolnám, hogy elsősorban ne a bulizási lehetőség tartsa itt őket. Most lehet, hogy kitűnően érzik magukat, de eljön az idő, amikor keservesen megfizetnek az elvesztegetett lehetőségért. Keressék tanáraikkal az intenzív szakmai kapcsolatot, vegyenek részt TDK munkákban, kapcsolódjanak be a számos szakmai verseny valamelyikébe. Ezek mellett lényeges, hogy ne sorolják a nyelvtanulást a másodrendű feladatok közé!

Üzenem a GAMF-ot választóknak: minden lehetőségük megvan, hogy a társadalom valóban értékes, szakmailag kitűnően képzett tagjaivá váljanak. Itt a műszaki tudományterület szinte minden szegmensét megtalálják, a laborok és a tananyagok folyamatosan korszerűsödnek. A kecskeméti vállalatok közelsége és egyre nagyobb száma megkönnyíti az elhelyezkedést – a Mercedes mágnesként vonzza a beszállítókat. A jól szervezett duális képzésben való részvétel fokozottan segíti a szakmai elmélyülést, a gyors és testreszabott munkahelyválasztást.   


Mondanál-e pár szót a családodról, mivel töltöd nyugdíjas éveidet?

Ha csak a statisztikai adatokat veszem, akkor a család öt unokából, feleségből, három gyermekből és belőlem áll. A felsorolás sorrendje nem véletlen, a rangsort tükrözi. Igaz, nálunk – a demokratikus szabályok szerint – minden kezdeményezés alulról jön, kérdés azonban, hogy hol köt ki.

Van a családban pedagógus, teológus, informatikus, közgazdász, no és én. Több „hangszeren” játszunk egyszerre, de a karmester nem én vagyok.

Hogyan töltöm nyugdíjas napjaimat – kérdezed. Ha éppen nem a kérdésekre válaszolok, akkor – azoknak a fiatal kollégáknak, akik megkeresnek – szakmai tanácsot adok, K+F pályázatot bírálok, PhD dolgozatot konzultálok és bírálok. Előfordul az is, hogy keresem, honnan is jöttem. Azt, hogy hová tartok, már nem nehéz kitalálni, de addig is jó, ha tisztázom, hogy odaát kiben kit tiszteljek.

Köszönöm, hogy megkerestél. Jólesik, különösen most, a világjárvány idején, mikor még az unokáktól is távolságtartásra vagyunk ítélve. Ez most az egyik legnagyobb teher, hiszen azelőtt szabadidőnk jó részét ők kötötték le.

Apropó, maszkban válaszoltam.

TI IS VISELJETEK MASZKOT!

 

Partnereink